A The Artist Chamber 2026-os nyári zsűrizett kiállításán közel 70 munka szerepel, melyeket most először a belvárosi K Galéria – Kortárs Képzőművészeti Kiállítótér mindhárom szintjén tekinthetnek meg a látogatók. A tárlat az ÚTON/ON THE ROAD címet viseli. A művészeinkkel annak igyekeztünk a nyomába eredni, hogy hogyan lehet vizuálisan megjeleníteni az utazás, úton levést, megérkezést, mind fizikai, mind spirituális értelemben.
A válogatott anyagból a zsűri három különdíjas alkotót is kiválasztott, akikkel interjú készül, amelyben mesélnek művészetükről, inspirációikról, és az ÚTON kiállításon látható műveikről.
A három díjazott: Barkasziné Leskó Gyöngyi, Fejér Kati és Tóthné Nagy Györgyi.
A művészről
Fejér Katalin fotográfus, illusztrációs fényképész, fotóművész. 1954. december 9-én született Budapesten.
Pályáját az MTI-ben kezdte, majd közel huszonkét évig dolgozott a Fürge Ujjak szerkesztőségében, ahol divat-, tárgy- és portréfotókat készített. Munkája során könyveket illusztrált, katalógusokat és CD-borítókat fotózott, számos önálló kiadvány létrehozásában vett részt.
1989-ben felvételt nyert a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjába.
2006-ban jelent meg saját kiadásban a Kalocsa Kincse című, magyar–angol nyelvű, 248 oldalas magyar-angol nyelvű könyve.
Az elmúlt években ismét aktívan részt vesz fotóművészeti pályázatokon. Hiszi, hogy a jó fotó időtálló. Ma már leginkább azok a képek érdeklik, amelyek nem csupán megmutatnak valamit, hanem gondolatot is ébresztenek a nézőben.
Mit jelent számodra az alkotás? Hogyan lépett be a művészet az
életedbe?
Számomra az alkotás a gondolatok és érzések legőszintébb kifejezési formája. A fényképezés nem egyszerűen szakma vagy hobbi, hanem egy olyan nyelv, amelyen keresztül elmondhatom mindazt, amit szavakkal nehéz lenne.
A művészet szeretete már gyermekkoromban körülvett. Nagymamám kerámiával és szobrászattal foglalkozott, édesapám, Fejér Tamás filmrendező volt, nagybátyám, Fejér Kázmér pedig Brazíliában vált elismert képzőművésszé. Természetes közeg volt számomra az alkotás, mégis hosszú idő telt el, mire a saját munkáimat nyilvánosan is meg mertem mutatni. Az első jelentős sikerem a Műcsarnokban megerősített abban, hogy érdemes ezen az úton továbbhaladnom.
Vannak visszatérő témák vagy sorozatok a művészetedben?
Nem annyira témákban, inkább visszatérő motívumokban gondolkodom. Gyakran jelenik meg képeimen a pillangó, amely számomra az átalakulás, a remény és a kiút szimbóluma. Sokszor ellenpontként használom, hogy új jelentésréteget adjon a képnek.
Van olyan mester, akire példaképként tekintesz? Mit tanultál
tőlük?
Pályám kezdetén, az MTI-nél lehetőségem volt olyan kiváló fotográfusok munkáját közelről megismerni, mint Keleti Éva, Benkő Imre, Tóth József, Eifert János vagy Molnár Edit. Külföldi alkotók közül René Burri munkássága áll hozzám a legközelebb.
Tőlük elsősorban kitartást, szakmai alázatot és empátiát tanultam. Mindig érdekelt, hogyan teremtenek hangulatot, hogyan építik fel képeik vizuális világát, és ezt a szemléletet a saját munkáimban is igyekszem továbbvinni.
Melyik jelenleg a kedvenc technikád?
Digitális technikával dolgozom, de számomra a technika mindig csak eszköz. A képek utómunkája fontos része az alkotói folyamatnak, mert segít még pontosabban megfogalmazni azt a gondolatot, amelyet a nézőnek szeretnék átadni.
Mesélj röviden az ÚTON tárlaton kiállított munkádról! Mi a
története?
A DÖNTÉS című kép hosszú belső út eredménye. Többször próbáltam megfogalmazni ezt a témát, de egyik változattal sem voltam elégedett.
Végül eszembe jutott egy több mint negyven évvel ezelőtt készült fekete-fehér felvételem, amelyet Sátoraljaújhelyen, dédnagymamám házánál készítettem nagy formátumú fényképezőgéppel. A laborálás során véletlenül meglöktem a fotópapírt expozíció közben. Az így létrejött elmosódás akkor hibának tűnt, ma azonban úgy érzem, éppen ez adta meg a kép különleges erejét.
Valószínűleg ezért őriztem meg évtizedeken át. A mai digitális technika már lehetővé tette, hogy nagy méretben új életet kapjon, de a kép igazi értékét mégis az adja, hogy egy régi pillanat ma egészen más jelentést hordoz. Úgy érzem, ennek a képnek negyven évre volt szüksége ahhoz, hogy valóban megszülessen. A felvétel akkor készült, de a jelentését csak most találtam meg.
2026. július, Budapest