Mi határozza meg, kik vagyunk, és hogyan mutatható meg, őrizhető meg ez az identitás a művészeten keresztül?
A The Artist Chamber ÖRÖKSÉG című kiállítása 50 sokszínű művészt gyűjt csokorba, akik az örökség sokrétű fogalmát vizsgálják. Míg sok mű merít inspirációt a magyar kultúrából – irodalmunk, zenéink, tudósaink és történelmünk ikonjaiból –, a gyűjtemény egésze a nemzeti identitás határain túlra nyúlik.
A tárlatnak a zágrábi Liszt Intézet adott otthont 2026. február 19. – március 17. között.
A kiállító művészek közül a szakmai zsűri három Különdíjas alkotót is választott, akiknek nyereménye egy podcast beszélgetés volt. A Benkőné Kovács Mártával és Nun Mónikával készült interjú hamarosan felkerül a Youtube csatornánkra. Harmadik díjazottunkkal, Villányi Viktóriával írásban beszélgettünk alkotói útról, inspirációkról, és a Zágrábban kiállított művekről.
A művészről
Villányi Viktória mixed media képzőművész, művészettörténész és képzett jogász. Viktória festményeit és 3D-s vegyes technikájú alkotásait az elmúlt években elsősorban kortárs csoportos kiállításokon mutatta be Madridban, Spanyolországban és szülőhazájában, Magyarországon, valamint a közelmúltban Rómában és Párizsban rendezett kiállításokon, továbbá brazíliai és brit kortárs művészeti pályázatokon.
Művészetének fő ihletforrásai Közép-Európa-, az Ibériai-félsziget- és Latin-Amerika őskori formái és nyomai, valamint ősi kulturális hagyományai.
Mi az első művészettel vagy alkotással kapcsolatos emléked?
A terpentin olaj illata egy festő műhelyben, Óbudán, az akkor ott működő Gyémánt László festőművész hallgatói köre tanított gyerekeket festeni, köztük engem is. Ott engem teljesen magával ragadott az olajfesték fenyőgyanta-szerű illata, a műterem hangulatos szűrt fénye, az ottfelejtett drapériák és tárgyak történetei.
Első alkalommal a műteremben felolvasták nekünk Antoine de Saint-Exupéry: A Kis Herceg prológjából azt a részt, amikor a kényszerleszállást végrehajtó pilóta a Kis Hercegnek egy sor bárányt rajzol a jegyzetfüzetébe. A Kis Hercegnek végül az a rajz nyeri el a tetszését, amiben a szóban forgó bárány helyett ravaszul „bárányt tartalmazó ládát” rajzol a pilóta. Merthogy a Kis Herceg így saját maga bele tudja képzelni a tökéletes bárányt, úgy, ahogy őneki megfelel.
Ez a szabad fantázia. Az absztrakció és a minimalizmus alapgondolatai. Saint-Exupery azóta is egy kedvenc íróm, és több képemben tetten érhetők a gondolatai, vagy témái.
Van egy teljes Saint-Exupéry-nek dedikált festmény ciklusom is, egy darabja, az „Aviátor” jelenleg Madridban van kiállításon.
Mesélj egy kicsit a két, A Pál utcai fiúk-ihlette munkáról, amik Zágrábban kerültek kiállításra.
Szeretem a gyerekek világát—felnagyít sok dolgot, szókimondó, őszinte, ugyanakkor naiv, kíváncsi, kimondja, amit gondol. Vonzó ezt vászonra, fára megfesteni. Hogyan játszanak, a világgal, egymással, és velünk. Mit mondanak, mit üzennek?
A képeken megjelenő üveggolyók a gyerekek jelenét és a távoli perspektívát jelenítik meg. Az aranykrómmal festett üveggolyókban mi is tükröződünk, a Pál utcai fiúk képében magunkat is látjuk. Az üveggolyók törékenyek, tűnékenyek, a festményben a gyerekek alakjai közt nyugtalanságot, a vonallal körbehatárolt terek közt feszültséget teremtenek.
A tértörések, mint például a Grund és a Füvészkert felülnézeti rajzai, az eltérő idősíkokat jelzik. Utalnak arra, ami a múltban történt, és ami történni fog. Az aranykróm elemekkel az 1890-es évekre is utalok: a meseszerű, elillanó, szecessziós világra, amit a regényben a verkli hangja érzékeltet.
Szeretem Molnár Ferenc érzékenyen megformált gyerek-karaktereit. Fiatalon írta ezt a regényt, mégis részleteiben kiforrt, olyan mű, ami érezhetően sokáig érlelődött benne. Erősen érzelmekre ható, őszinte hangú. Néha nyers fordulatokkal, és mélyen tépelődő, sebezhető, ezért hiteles karakterekkel.
Zseniálisan időszerű. Minden társadalomban van Nemecsek, Boka, Csónakos, Geréb, Áts Feri.
Sok képedbe expresszív szimbólumokat, folklór/natív érzetű elemeket építesz bele. Mennyire tudatos ez a „magánmitológia”? Ha gondolod, emelj ki néhány személyes szimbólumot.
A képeimben testet ölt egy ősi természetkultusz, vagy ha tetszik, sámán-világ. A látásmódomat egyrészt a saját Közép-Európai hagyományaink, másrészt az egyetemi éveim alatt megélt, megismert latin-amerikai kultúra spirituális jellege alakította. Diákként hat évet töltöttem Latin-Amerikai közösségben Bostonban, az Egyesült Államokban, és a mai napig vannak Madridban spanyol és latin-amerikai barátaim, művészek és kurátorok, akikkel csoportos kiállításokon együttműködöm.
A latin-amerikai kultúrák eredendően nem eszköznek és fogyasztásra szánt erőforrásnak tekintik a Földet, a természetet, növény-és állatvilágot és minden természeti jelenséget. Számomra ez a látásmód különleges értéket hordoz, a Föld és természeti erők iránti tisztelet gyakran megjelenik az alkotásaimban, személyes formavilágomban ölt testet. Alapeleme a barlang, vagy az arra rímelő szájüreg, mindkettő a születés, fogantatás, kezdet jele.
A földkorong a festményeimben néhol tükörként, néhol a néző által forgatható, mozgó tárcsaként jelenik meg. A forgás a ciklikusságot, a Föld magába való visszatérését, megújulását jelzi. Ha a korongot tükörsima, arany felülettel festem meg, amely tükrözi a napot, akkor a Föld tükröződésében magunkat is láthatjuk. A Föld mint ember-arcú, hatalmas totem-szerű lény, több képemben megjelenik. Például a Szent Ferenc című képemben hatalmas, erőteljes, koponya-szerű, antropomorf figuraként, a természetet tisztelő apró szent alakja mellett. Hasonlóképpen látható a Föld, mint egy emberi arc, ami nagy barlangszerű szájjal, a körülötte futkosó, barlangrajzokra emlékeztető kis harcosok és vadvilág közt, a Sikoly c. képemben.
Jellemzőek a képeimben az ősi barlangrajzokat idéző kéznyomok is, ezek a saját gesztusaim és lenyomataim. Előfordulnak a szemlélőt tapintásra ingerlő szőrös, bolyhos részletek, például műszőrméből készült hatalmas 3D bogarak, poszméhek, beporzók, ahogy a földet megjelenítő méhkaptár körül zizegnek. Több festményem már kifejezetten a Közép-Európai kulturális hagyatékból táplálkozik, egyfajta pogány-keresztény kettősség szövi át őket. Az őserő, női erő, a születés misztikuma, egyben a védelmező energia szimbóluma a festményeimben megjelenő Willendorfi Vénusz alakja, az európai Gravetti-kulturából származó, mindössze tíz centis kis mészkőszoboré, amelynek külön ciklust dedikáltam. A címadó „idő fonala” az emberiséget a Földdel összekapcsoló köldökzsinór, ami jelzi az egymásra utaltságunkat, kölcsönös felelősségünket. Másrészt az idő fonala a közösségi emlékezet és a kultúra hálója, ami összetart bennünket.
Latin-amerikai történelmet és irodalmat is tanultál. Mit jelent számodra ez a kultúra? Hogyan tekint például a művészetre (a nyugati kultúra perspektívájához képest)?
Az ősi Latin-Amerikai kultúrák a minket körülvevő élővilágot, és magát a Földet, egykor spirituális erővel ruházták fel, és erre az erőre ma is tisztelettel tekintenek. Ezért ma is vannak szent állatok, misztikus erővel bíró tájak, például hegyek és barlangok, a természeti kincsekhez alapvetően tisztelettel nyúlnak. Ez a viszonyulás nem „múlt el” az európai gyarmatosítást, kulturális szintézist követően sem, 2026-ban is vannak hagyományok, amelyek napjainkban – a vizuális művészetben, zenében, táncművészetben, vagy irodalomban – tovább élnek.
A latin-amerikai kultúra sajátja a ciklikus idő-fogalom, a halálhoz kapcsolódó újjászületés alapgondolata. Ahhoz, hogy a halál és újjászületés természetes egyensúlya fennmaradjon, a természetnek vissza kell adni, amit kaptunk tőle, és ha az ember nem tesz ennek eleget, a természeti erők visszaveszik, ami nekik jár. Az Európai kultúrában kevésbé volt és van jelen a természet tisztelete. A Földet mint puszta fogyó erőforrást és eszközt uraljuk, nem ruházzuk fel spirituális jelleggel. A mi európai szemléletünkben a Föld puszta matéria, ami nem fog, nem tud minket számon kérni.
Kik azok a művészek vagy mesterek, akik meglátásod szerint hatottak rád? Miben tudnád ezt a hatást megragadni?
Magaménak érzem az expresszív szürrealizmust egészen az art-brut vonulatig. Szeretem Chagall és Paul Klee munkásságát, és Jean Dubuffet-t. Példaképnek elsősorban Marc Chagallt tekintem, minden mesterkéltséget elvető, spontán, buja színvilágú, játékos, mégis egyensúlyt árasztó festményeit. Magukban hordozzák mindazt a teljességet, ön-identitást, kulturális azonosságot, belülről fakadó Isten-hitet, kultúra és közösség iránti szeretetet és tiszteletet, ami egyedivé teszi a munkáit, és ami a mai napig értéket hordoz, közvetít, a szemlélőnek. A képeimben, például a Bor filozófiája/TILTOTT GYÜMÖLCS ciklusban a nyers alapszínek használata, a markáns, lényegi elemekre bontott formák, a nyüzsgő, dinamikus kompozíciók, a meseszerű emberi alakok elmosódott sziluettje, a melegséget árasztó, füstös-hatású, misztikus-spirituális tájak mind tükrözik Chagall hatását.
A hazai festészetben közel áll hozzám Galambos Tamás bibliai tematikájú munkássága, amelyet egy tokaji nyári látogatás alatt fedeztem fel. A képeiben mintha a saját gondolataimat, érzéseimet ismertem volna fel. Magával ragadott a különleges humorú, mesterkéletlen, de míves, gótikát idéző, szatirikus-szürrealista világa. Érdekesnek tartom a fiatalabb generációs kortárs alkotók közt Duliskovich Bazil (anti)ikonfestészetét, Péterffy Ábel ikon-kollázsait, Boros Viola biblikus-profán témájú Édenkertjeit.
Kompozíció és térszerkesztés szempontjából több hazai grafikusművész munkáit, köztük Szalay Lajos, Hincz Gyula, Kass János, Kondor Béla műveit is szeretem. Hatásuk – főleg Kondor Béláé – tetten érhető a festményeimben megjelenő strukturált „koordinátákban”, néhol a fordított síkok, a felülnézeti rajzok, a térképek, a feldarabolt terek alkalmazásában. Persze a példaképeim és kedvelt művészeim hatása nem mindig kézzel fogható, vagy érhető tetten konkrét tárgyi elemekben. Ugyanúgy, ahogy egy jó regény, vers, vagy zenemű, a képzőművészet elemi erővel hat: gondolatot ébreszt bennem és alkotásra késztet.
2026. április, Budapest