2025 nyarán rendeztük meg első külföldi kiállításunkat, HATÁRTALANUL címmel, a tárlatnak pedig a Studium HUB adott otthont Marosvásárhelyen. A kiállítás három Különdíjas alkotójának – Dr. Zsom Marianna, Hoffer Imre és Kiss Gabriella – díja egy podcast beszélgetés volt, mely a Youtube csatornánkon hamarosan meghallgatható. Imre számos elfoglaltsága mellett sajnos nem tudott részt venni a beszélgetésen, ezért írásbeli riportot készítettünk vele.
Mi vonzott téged a művészethez? Hogyan, mikor kezdted el?
Köszönöm a gondolatébresztő érdeklődést, de mielőtt rátérnék a kérdésedre, először is hadd fejezzem ki, hogy számomra mit jelent a művészet.
A művészet számomra egy olyan eszköztár, mellyel a szubjektív gondolataimat, érzéseimet az adott pillanatban kifejezhetem. Így volt ez a kiírt kiállítás témaválasztásánál is, a „Határtalanul” megjelenítésénél.
A művészet ily módon egyfajta egyediséget mutat, olyan egyetlen példányban jön létre, melyet nem lehet sohasem megismételni, hiszen azt az érzelmi állapotot azzal a gondolatisággal csak felidézni tudjuk, de újra ugyanazt átélni nem fogjuk. Éppen ezért a művészet az önkifejezés lehetőségét szolgálja, hiszen az önkifejezés az egy alapvető emberi szükséglet, amelyen keresztül olyan érzelmi és esztétikai élményt kapunk, ami magával ragad és kiválthatja a szépség iránti vágyunkat, illetve gondolatokat ébreszthet, ami segít a világ megértésében és értelmezésében, miközben folyamatosan újabb és újabb alkotásra ösztönöz.
Ha egy mondattal szeretném kifejezni a művészethez fűződő kapcsolatomat, akkor csak ennyit mondanék,
…hogy soha se féljek felvállalni saját magamat, mert így további alkotásra ösztönöz!
Ez az egész életemet végigkísérte. Már kissrác koromban megérintett az alkotás öröme, amikor 12 éves koromban egy fotópályázat elindított ezen az úton. Nagyon érdekesnek tartottam, hogy egy fényképezőgép hogyan tudja leképezni az általa megjelenítendő Valóság pontos másolatát, és hogyan lehet alkalmazni a fényt grafikai eszközként, mint egy ceruzát. Hiszen az a kép, amit a kezünkben tartunk nem más, mint a tárgyakról visszaverődő fény leképezése egy adott pillanatban.
Ezek után arra törekedtem, hogy a fotótechnikát minél szélesebb spektrumban elsajátítsam, megismerjem, miközben a fényt rajzolásra kívántam használni. Folyamatosan tanultam és neves fotógráfusok kapcsolatát kerestem, de az alkotói szenvedélyem kialakításában a legértékesebb időszakát Baricz Katalin, vagyis Baricz Kati divatfotógráfus (Érdemes művész) tanításával élhettem meg. Divatfotói éppen olyan egyéni megoldásúak, mint emberábrázoló kreatív fotográfiái vagy szociofotói, amelyen keresztül mindig a maga örömét kereste, a saját elképzeléseit és koncepcióit követte. Ez a mai napig is hatással van rám.
Most 56 évesen munka mellett, szabadidőben, kedvtelésből fotózok és rajzolgatok. Magam részére, és talán mások örömére is. Ennek megjelenítésében aktívan részt vesz a Művészterem folyamatos kiállításai, és ezért nagyon hálás vagyok.
A grafikáid különleges technikával készülnek, fehér kartonra fekete ceruzával, illetve fekete kartonra fehér ceruzával. Mesélnél részletesebben erről a technikáról?
Mind a fehér kartonra fekete, mind pedig a fekete kartonra fehér ceruzás megjelenítésem alapját a fotózásból vettem át. Rendkívül izgalmasnak tartom és rengeteg ötletet biztosít a kiteljesedésben.
Nem kell hozzá más, mint rajzlap és egy kis túlzással egyszál ceruza.
Talán nem véletlen, hogy a fotógráfiák legtöbbje nélkülözi a színek teljes tárházát.
Először is az „egyszínű”, vagyis a monokróm, vagy másképpen a szürkeárnyalatos képek készítése során egyetlen szín jelenik meg annak minden árnyalatában, ami kiemeli a textúrákat, formákat és a fény-árnyék viszonyokat. Ugyanakkor a grafikai képalkotáskor is a fotózásból veszem át az alulexponált és a túlexponált kompozíciókat.
Így eljutunk ahhoz a rajztechnikához, ahol a fehér kartonon az élek ugyan eltűnnek, illetve meg sem jelennek, a fekete kartonon pedig csak a csúcsfények, élfényként jelennek meg anélkül, hogy az összképi hatás megváltozna.
Ahogy korábban is kifejeztem, a fotó és rajz nem több, mint másolata az eredeti látványnak. Itt csak a fénnyel játszunk, hol több, hol pedig kevesebb fényt engedünk meg magunknak, illetve a rajzolt látványnak.
Az alkotásaim meghatározó témája a portré, ezen belül is leginkább a női portré, de erről szeretnék később bővebben beszélni.
Az előbb elmondottakat úgyis mondhatnám, hogy mind a grafika, mind pedig a fotó, játék a fénnyel. Így a fotós, illetve a grafikus kifejezés helyett, ha lehet inkább fotógrafikusnak nevezném a technikámat.
Mi adja számodra a legnagyobb szépséget, illetve kihívást ebben a technikában?
A legnagyobb kihívást és ugyanakkor a szépséget a kísérletezés nyújtotta.
A COVID idején a lezárások alatt a portréfotózások elmaradtak és valami mást kellett kitalálnom, de a fotós tudat elvesztése nélkül. Ez idő alatt a kijárási tilalom „lehetővé tette”, hogy a fotóleltáramat áttekintsem, rendszerezzem, a fotózás során átélt élményeket újra megidézzem, és ekkor jött a „fény a sötétben”.
Mi lenne, ha a fotóról készítenék szabadkézi rajzot?
Ha a fotó, mint tudjuk csupán csak egy másolata az eredeti látványnak és csak egy pillanatot rögzít, legyen az öröm vagy bánat, közöny vagy együttérzés, gyűlölet vagy rajongás, és vissza tudja adni az adott pillanatnyi érzelmi állapotot, felmerült a kérdés…miszerint a rajzlapon is meg tudom-e ezt jeleníteni, ugyanazt az érzelmi hangulatot szabadkézi rajz formájában vissza tudom-e adni, mint amikor a fotó készült, és történetesen akár évekkel ezelőttiről?
Nem ismerek olyan fotóst, aki az alkotásait lerajzolta volna és ugyanakkor olyan grafikust sem, aki kiállítandó képként fotózta volna a rajzait. Ez volt a kísérletezésem, de idővel tovább műveltem újabb ötletekkel. Ilyenek többek között a félarcos rajzok, melyek az eredeti fotó digitális két részre vágásával a két arcféltekének külön-külön történő megrajzolása, majd összeillesztése azzal a céllal és eredménnyel, hogy a két rajzlapon megjelenő együttes látvány visszaadja-e az eredeti fotó hangulatát.
Mit szeretsz a fotográfiában?
Amikor belépünk a fotózás világába, az egyik legnehezebb dolog, hogy megtanuljuk látni a fényt, de valójában a fény viselkedését vizsgáljuk, hogy minél többet megtudjunk a fényről, mert a fotózás kulcseleme a fény, ahogyan a létezésünknek is. A fénnyel való játék mélységet és érdeklődést teremt a fekete-fehér fotózás során, és számos különböző módon kísérletezünk vele.
Mindig is vonzott a fekete-fehér fotózás, mert szeretem az egyszerűségét azt, hogy absztrakt, és arra késztet, hogy közelebbről is megvizsgáljam a formákat és a textúrákat. A színes képeknél gyakran maga a szín, a fekete-fehér képeknél viszont a téma a lényeg – legyen az egy ember, egy épület vagy egy fa, és nagyszerű alkalmat szolgáltat a kísérletezésre.
Amikor elkezded a fotózást, és nem aggodalmaskodsz különösebben azon, hogy miről fogsz képeket készíteni, néhány hét után észreveszed majd, hogy hasonló dolgok vonzanak. Az érdeklődésed határozza meg, hogy miről készítesz fényképeket, és minél több fényképet készítesz, egyre jobban fedezed fel a körülötted lévő Világot, és benne a saját Világodat. Fontos, hogy ne gondold túl – csak láss hozzá, és érezd jól magad!
Hogy melyik fotó mutat jobban, a színes vagy fekete-fehér? A fotózás terén a szépség a befogadón múlik – nincs jó vagy rossz válasz, és a kísérletezés pedig a szórakozás része. A színek elvonják a figyelmet a természetes formákról a gyönyörű portrékon és az esküvői felvételeken, a monokróm mód viszont esztétikusabb megjelenést kölcsönöz a témának. Ezen kívül a varázslatos fényjátékok létrehozásában is segít.
A fekete-fehér képek általában jó választások portrék esetén; ennek gyakran említett oka, hogy a színek hiánya csökkenti a zavaró tényezőket, és a témára irányítja a figyelmet. A fotógráfia az egyszerűsége miatt is feltűnő. A portréfotózás során a fekete-fehér kép kiemeli az érzelmeket és akár drámai hatást is kölcsönöz, valamint emellett a figyelmet az arckifejezésekre fókuszálja, illetve kihangsúlyozza a gesztusokat.
Talán nem véletlen, hogy az elmúlt évszázad ikonikus képei mind fekete-fehérek, és már megszoktuk ezt a stílust, ezért nem is hiányoznak a színek megjelenése.
Kimondható, hogy egy jó portréfotónak 3 feltételnek kell teljesülnie, és meglátod, hogy mindhárom jelenléte fontos:
- a fotós, aki biztosítja a megfelelő felszerelést (fényképezőgép, megvilágítás, stb.) és a rendelkezésre álló technikával rögzíti az elé táruló világot azzal a feltétellel, hogy amit a modell közölni kíván, azt meg tudja jeleníteni, kompromisszum nélkül, de akár egy kis plusz hozzáadásával is, ha megérti a modell üzenetét és célját;
- a modell, aki természetes érzelmeket és gesztusokat mutat, aki sugárzó tekintetével magabiztosságot, őszinteséget és a saját személyiségét fejezi ki, aki nélkül nem beszélhetünk portréról;
- a közönség, aki befogadja a képet és megérti az üzenetet.
Szóval amikor egy portréképet tartasz a kezedben, akkor ne csak egyszerűen papírképet szorongass a kezedben, hanem érezd és kitapintható legyen az alkotó és a modell jelenléte, hogy a modell megjelenéséből megérinthesd a lelkét, mintha egy regényt olvasnál.
Természetesen ennek eléréséhez rengeteg gyakorlást kell megélned.
A jó portré önazonos és céllal készül. A portréfotózás művészete nem csupán a technikai tudásban rejlik, hanem abban is, hogy milyen célokat szolgál, hogy pontosan tisztában legyünk azzal, mi a végső cél, és milyen üzenetet szeretnénk közvetíteni. Így a portréfotózás előtt is és közben is folyamatosan kommunikálok a modellel, hogy jobban megértsem az igényeit és elképzeléseit. Így tudom biztosítani, hogy a fotók valóban azt tükrözzék, amit a modell el szeretne érni, és amit én hozzá tudok adni. Beszéltetem a modellt, hogy a kezdeti gátlásaitól megszabadítva el tudjon vonatkoztatni a fényképezőgép jelenlététől. Felszabadulttá kell tennem, hogy a képi üzenetét megjeleníthessem.
Hogyan tudsz kapcsolódni a modelledhez, elérni, hogy megnyíljon?
Talán úgy tudnám ezt legjobban kifejezni, ha egy történeten keresztül érzékeltetem.
Emlékszem egy olyan sztorira, mikor a modell (hölgy) azért keresett meg, mert a párjának kívánt meglepetést szerezni. Rengeteg fotó készült a modellről szabadtérben, műteremben több héten keresztül, de az egyik ilyen alkalommal azzal a bejelentéssel érkezett, hogy gond van. Gond van? Mi a gond? – tettem fel a kérdéseket egymás után. A barátja aggódik (szerelemféltésről beszélünk ilyenkor), hogy hol jár délutánonként estébe nyúlóan heteken keresztül, és hogy nem akar problémát, de be kell fejeznünk a találkozókat. Mire én – Tudod mit? Gyertek el együtt és készítsünk közös fotókat. Mire a modell – Ááááá, arról szó sem lehet, mert az Ő párja ki nem állhatja, ha fotózzák. Persze a jó kommunikációnak köszönhetően a következő alkalommal együtt érkeztek a műtermi fotózáshoz. Kezdetben csak a modellről (hölgy) készültek fotók, miközben folyamatosan figyeltem a párjának egyre megnyugtatóbb kifejezéseit. Ezt követően kértem a hölgy párját, hogy álljon mellé, mire Ő – Én biztos nem! Nem szeretnék pózolni. Mire én – Gyere már, legyél férfi, és állj a párod mellé! – csak úgy viccesen felszólítva. Ezt követően már együtt fotóztunk. Olyan szinten felszabadultak és adták át magukat az érzéseiknek, hogy alig tudtam már Őket szétválasztani. A fotózásuk során egy percig sem kételkedtek abban, hogy bármit is helytelenül tesznek, és teljesen el tudtak vonatkoztatni, hogy hol is vannak. Csak kattogott a gép, egyik kép készült a másik után. A férfi modell (hölgy párja) teljesen belelkesült, és azt kérdezte, hogy mikor jöhetnek újra fotózni, mert lenne még pár elképzelése.
Szóval mindenkinél el lehet érni, hogy önmagát adja és felszabadultan jól érezze magát, mint egyfajta lelki terápia.
Bár vannak munkáid, amelyek férfi vagy gyermek alakokat ábrázolnak, legtöbbször a nő alakja, lelke, teste, szépsége és misztikussága foglalkoztat. Hogyan tudod ezt megragadni a grafikán keresztül?
Igen érzékletesen és lényegre törően fogalmazod meg a kapcsolatomat az alkotásaimmal. És igen, vannak gyermek, női és férfi központú alkotásaim, de közülük többségében a női portrék jelennek meg, s nem véletlenül.
A női portré valamennyi művészeti ág egyik önálló műfaja. Az idők kezdete óta a Nőt dicsérték a költészetben és kapott központi megjelenítést minden idők művészeinek alkotásain az ókortól napjainkig. A művészetben a női modell sokszor több, mint csupán egy emberi alak, ő az ihletforrás, a múzsa, az a személyiség, aki a művész szándékát közvetíti. A Nő az élet szimbóluma, a család őrzője, lelki támasz és a férfi támogatója. Ahogy a hétköznapokban emlegetjük, minden sikeres férfi mögött mindig egy nő áll.
És mégis a Nő melyik tulajdonsága kell, hogy feltétlenül megjelenjen? Természetesen a nőiessége! Sőt a hihetetlenül magabiztos, intelligens és erős nők is erejük és kitartásuk ellenére törékeny, gyengéd és sebezhetőek, akik lelkük mélyén biztonságra és védelemre vágynak.
Mindig is a Nő egyéniségét és gazdag belső világát kívántam és kívánom megmutatni, hogy felfedjem a Nő egyediségét, és rejtett varázsát, minden apró kis tökéletlenségével együtt, amitől persze még nőiessebbé válik.
A női portré ábrázolásakor, bármennyire is tűnik realisztikusnak, mégsem törekszem a részletgazdagságra, sőt bizonyos részleteket szándékosan „elmaszatolok”, viszont kiemelt hangsúlyt helyezek a szemekre, vagyis a tekintetre. A szemeknél dől el minden, és csak itt törekszem a tökéletességre.
Tehetünk próbát is? A kezedbe adnék így látatlanul is két alkotást, a nőről és a férfiről.
Vajon melyik ábrázolásról tudnál akár reggelig is beszélni, mesélni, vagy akár belefeledkezni a tekintetébe? …nem csoda!
Nos eddig a Nő lelkéről beszéltünk, de kérdésedben belecsempészted a Nő alakjának és testének megformálását is, és bárhogyan közelíted meg, rajta egyenes vonalat sohasem fogsz találni.
S ha már testről beszélünk, szeretném az elején megjegyezni az akt és az erotika különbözőségét. Míg az aktművészet célja az emberi alak szépségének, alakjának bemutatása, addig az erotikus művészetben az alkotó célja a vágy keltése.
Az igazán értékes, időtálló meztelen alkotások nem a pillanatnyi izgalmat szolgálják, hanem olyan művészi alkotássá válnak, amelyek évek, évtizedek múltán is képesek megérinteni a befogadót – emlékeztetve arra, hogy a meztelenség és az érzékiség egyik legnemesebb formája éppen a művészi kifejezésben rejlik.
Amikor a női test grafikáján gondolkodom, nem az a lényeg, hogy „túl sokat” mutatok-e, hanem hogy milyen módon, milyen kontextusban és milyen vízióval teszem láthatóvá. A test grafikája során megőrizhetem a titokzatosságot, az eleganciát és a méltóságot, hogy így váltsam ki a befogadóban az esztétikai és érzelmi hatást.
A test és lélek ábrázolása nem pusztán technikai készség és esztétikai érzék kérdése, hanem az alkotó és a megjelenített modell közös „produkciójának” kell lennie, ahol és mindenkor a test és lélek elválaszthatatlansága kerül előtérbe.
Ezt akarom és így akarom megosztani a Világgal.
Hoffer Imre
Kérdező: Koncsik Lilka művészettörténész